Good Will Hunting
2006 december 11. | Szerző: katha
Good Will Hunting
színes feliratos amerikai filmdráma, 126 perc, 1997
16 éven aluliak számára nem ajánlott
rendező: Gus Van Sant
forgatókönyvíró: Matt Damon, Ben Affleck
zeneszerző: Danny Elfman
szereplő(k):
Matt Damon (Will Hunting)
Robin Williams (Sean Maguire)
Ben Affleck (Chuckie)
Nos…
Mit lehet írni egy Ezüst medve, egy Golden Globe, és 2 Oscar díjat elnyert filmről azon túl, hogy kiváló alkotás? Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hiszen már leírtak róla mindent. Az egész világon pozitív visszajelzést kapott. Az igazság az, hogy én sem tudok mást vagy többet mondani.
Nem mai fim. Jó néhány éve forgalomban van. Mozi és DVD kiadás után már a TV is leadta. Én magam néhány hete láttam először. Talán nincs is olyan, aki nem látta már.
Jó bornak nem kell cégér, mondják. Milyen igaz! De mi alapján nézném meg a filmet, ha nem írnának róla semmit, nem igaz?
Nézzük hát mivel is állunk szemben…
Végy egy árva, munkás családból származó fiatalt, néhány meló után sörözgető, esetenként verekedő haverral, egy- két matematika professzort, és egy megkeseredett lélekbúvárt. Hozd a főszereplőt,- akiről árulj el annyit, hogy zseni- kemény majd kilátástalan helyzetbe, majd engedd össze a szereplőket. Meglátod az események, igazolják majd: a tehetség és az emberség utat talál magának bárhol és bármikor. A történet miatt meg nem kell aggódni, mert szinte önmagát írja. Eddig elég sablonos nem? De fűszerezzük meg az egészet humorral, egy csipet szerelemmel és természetesen barátsággal. Ezek után nincs más dolgunk, csak bezsebelni az elismeréseket. Ez így van jól. Sok sikerfilmre ráhúzható ez a bugyi.
De mi az, ami többé teszi a Hunting-ot egy átlagos sikertörténetnél? Úgy érzem a hétköznapisága. A párbeszédek egyszerűek mégis tartalmasak. Van értelme figyelni minden szóra. Van rációja és valósága az elhangzó eseményeknek.
Matek vagy nem matek? A nagy kérdés mindannyiunk számára. Vagy szeretjük vagy, nem. Vagy értjük vagy, nem. Az átlag ember úgy néz egy matematikusra, vagy egyáltalán olyan emberre, aki ért a matekhoz, mintha földön kívüli lenne. Sőt tovább megyek! Hogy nézünk egy zsenire? Akinek a matematika olyan, mint nekünk egy egyszerű szókirakós játék?
Hasonló képen reagálunk a pszichológusokra is. Senki ne vájkáljon az életemben mondván…
A zsenivel, a pszichológussal, a matematika professzorral és a verekedő fiatalokkal kapcsolatban is gyakran elfeledjük a lényeget: emberek. Ugyan olyanok, mint te vagy én, vagy bármelyikünk. Szeretnek, élnek küzdenek és gyakran magányosak.
Mi van akkor, ha két ennyire különböző embert állítunk egymással szembe? Megnyílhatnak egymásnak? Ledőlhetnek a korlátok? Lehet közös nevezőre jutni a különbözőségek által?
Úgy gondolom erre a kérdésre a Good Will Hunting a tökéletes válasz…
A titkos ablak (Secret window)
2006 november 23. | Szerző: katha
amerikai, színes, feliratos
rendezte: David Koepp
szereplők: Johnny Depp, John Turturro, Maria Bello, Timothy Hutton
InterCom
„Tudja mi a legfontosabb? A befejezés. A jó befejezés. Más nem is számít”
Sok, közhelyet hallottam már életemben. Az egyik az volt, hogy a művészek mind bogarasak. Különc módon öltözködnek, fura szokásaik vannak és kiszámíthatatlanok. De ártatlanok is egyben. El vannak a maguk, alkotta világágban, és alkotnak. Vagy legalább is próbálkoznak vele.
Tehát a lényeg mindebből az lenne, hogy ártatlanok. Maximum önmagukra veszélyesek, de ránk, kívülállókra nem.
De mi van akkor, ha az a belső világ terjeszkedni kezd? No nem látványosan, csak úgy csendesen a maga különc módján? Mi történik, ha a hétköznapok eseményei összeolvasztják a két világot?
Sőt! Tovább megyek. Mi van akkor, ha önmagunkban játszódnak le ezek a folyamatok? Gondoltál már arra, hogyan élnéd meg az őrületet?
Jó gondolatra lehet építkezni. Ennek példája korunk egyik legsikeresebb horror szerzője Stephen King munkássága. A titkos ablak, titkos kert című regényében mesterien ábrázolta a belső átalakulást, az őrület és a hétköznapok keveredését.
Erre lett volna hivatott a film is.
„Egyes ablakokat sohasem kellene kinyitni.”
Talán a rendező (David Koepp) jobban tette volna ha megfontolja ezt a gondolatot.
A forgatókönyv hiába követi szinte szóról szóra a kisregényt, hiába a nagyon jó színészi képességekkel megáldott főszereplő (Johnny Deep), és hiába a kitűnő zene, tegnap este elmaradt a várt borzongás. A huh ez igen, látnom kell még néhányszor érzése.
Egy kisváros szinte idilli és tegyük hozzá unalmas hétköznapjai az egyik világ. A mi világunk. A sikeres íróé a másik. Az íróé aki éppen alkotói válságát éli, akit megcsalnak, kisemmiznek és megfenyegetnek, és aki a napjai nagy részét a kanapéján fekve tölti.
Itt a két világ. Két látszatra hasonló de külön világ. Mikor már éppen készültem leállítani a filmet, megjelent egy férfi aki arra volt hivatott hogy felpörgesse az eseményeket.
Ő lenne hát a világok közötti kapocs. Az összeolvadás és a kiteljesedés lassú folyamat.
Az utalások, a mozzanatok egyértelműek, direktek. Könnyen következtethető a végkifejlet.
Lehet, hogy ilyen az őrület valósága? Lehet hogy a nagy dráma, a katarzis csak látszat? Aki átéli, akiben lejátszódik annak biztosan nem.
Ezt hiányoltam a filmben. Mindvégig kívülálló maradtam. A film nem engedte, hogy a része legyek az eseményeknek.
Úgy érzem, hogy a rendező forgatókönyvíró és a szereplők is kívülállók maradtak.
Talán, mert nem mertek elmerülni az őrület világában.
A tó szelleme (Strandvaskaren)
2006 november 21. | Szerző: katha
Horror / Thriller, 2004 – svéd film
Rendezte: Mikael Hafström
Főszerepben: Rebecka Hemse, Jesper Salén, Jenny Ulving, Peter Eggers, Daniel Larsson
Megjelenés dátuma: 2005-10-11
Kétszer futottam neki, mire egyszer végig tudtam nézni a filmet.
Egy kedves ismerősöm ajánlotta figyelmembe mondván: „huh ez egy szuper, feltétlenül nézd meg!” Így tegnap este megtettem. Ezek után egy kérdésem maradt csak: minek?
Talán az egész napos munka utáni fáradság okozta, de kb a 40 perc múlva már aludtam is.
Nem éreztem késztetést, hogy küzdjek az ébrenlétért, nem izgatta a fantáziám a folytatás.
Ma délután neki futottam még egyszer. Sikerült.
Számomra a svéd film egyet jelent Bergman nevével, akiről a svéd illetve nemzetközi média egykoron ezt írta:
“Ingrid Bergman nem tesz mély benyomást”
Mikael Hafström rendező munkájáról akkor mint mondanának? Nos, nem egy Hetedik pecsét. Miért is? Adott egy középiskola Hellestadban, ahol az egyik diák – a helyi menő volt barátnője dolgozatot ír az iskola „szelleméről”. De mielőtt bármi is kiderülhetne egy hálóinges lány, fésülködés után, az épület homlokzatáról a mélybe veti magát. A cselekmény elég egysíkú. Jól van, na ez csak egy horror film. De akkor is! A következő halottra közel egy órát kellet várnom!
A múlt legendája és az öngyilkosság látszólagos idegensége összemosódik, ezzel is bonyolítva a szálakat.
A rendező úgy látszik biztosra akart menni, klasszikus elemeket sorakoztat fel: zuhanyzóban magányosan fürdő lány, furcsa zajok a folyosón, kihalt épület – ami nagyon patinás és szép!, régi videó felvétel emlékekkel rajta véletlenül észrevett gyerek, elmegyógyintézetből szökött apa és még sorolhatnám. A film közepétől folyik a vér Meg kell hagyni a gyilkos repertoárja nem túl változatos. Még a szex jelenet is elég erőltetettre sikeredett.
Tehát a számítás nem jött be. Hiába, néhány klasszikus elem kevés egy jó filmhez.
Mit mondhatnék utószó gyanánt?
Nem bánom, hogy elaludtam.
Góóól! (Goal! )
2006 november 19. | Szerző: katha
“- Ki tanította?
– Isten…”
Elgondolkodtató nem? Mire tanít Isten?
Mi az ami természetes ha van, és nem lehet sehol szert tenni rá ha nincs?
A válasz egyetlen szó: a tehetség.
Ez nem valamiféle Yoda duma, vagy minden tudó magasröptű értekezés.
Ez egyszerűen igaz.
A fiammal töltöttem a délutánt. 12 éves focirajongó.
Ha tehetné, napi 26 órában nézné a meccseket, és mindent ami a játékkal kapcsolatos.
Így akadt a kezébe a Góóól! (Goal!) című amerikai sportfilm.
Mit mondjak? Kétségekkel telepedtem a kanapéra. Megint egy sablonos sztárcsinálós, szirupos film.
Jó lenne felállni és elvonulni egy könyvvel vagy aludni egyet. De nem lehet.
Neki fontos. Látom az izgalmát a mozdulatai kuszaságát, a kapkodást, ahogy nyomkodja a távirányítót.
A történet szokványos, ahogy vártam. Mexikói család Amerikába szökik jobb élet reményében.
Santiago ekkor 10 éves, és minden idejét játékkal tölti.
Ezzel könnyen azonosulhat a gyerek. Látom a szemében, a fogás bevált a főszereplő mozdulataira reagál a teste.
A fiú felnő. Az apja mellett dolgozik, aki két lábbal a földön járó figura. Kétkezi munkában bízik és már régen nem álmodik. Hogyan is tehetné? Abból nem lehet betömni az éhes szájakat.
Telnek a dolgos hétköznapok, a hősünk mi mást tenne, mint azt, hogy játszik és játszik.
Fergeteges lábmunkájára figyel fel az egyik helyi meccsén egy tehetségkutató.
Aki -micsoda véletlen- egy volt futball sztár. Felkarolja a fiút. Harcol érte és segíti mindvégig.
Hogy miért? Talán, mert létezik még önzetlenség és segíteni akarás kis világunkban.
Nem ragozom tovább, Santiago Munez Angliába kerül. A Newcastle United csapata az, ahol bizonyíthat, ahol bizonyítania kell.
Konfliktusok, könnyek, benső tipródás és természetesen szerelem kíséri útját.
Mit említhetnék még? A rendező Danny Cannon jól végezte a dolgát.
Mikor feltűnik David Beckham, Zinédine Zidane, Raul Gonzalez majd Alan Shearer a fiam a döbbenettől alig kap levegőt.
Fúúúúúúú anya láttad őket??!! kiálltja és mutogatva sorolja a neveket. Mindegyikük ott lóg a falon az ágya körül.
Furcsa, de ez a középkategóriás film az Ő és a többi kölyök diadala.
Szembesülhet azzal, milyen lehet sztárnak lenni, milyen lehet, ha tízezrek szurkolnak valakinek a stadionban meg a kiskocsmákban a Tv előtt, vagy éppen egy kórházi ágyon ülve.
Megerősíti bennük, ami nekünk már nem természetes: csodák vannak, csak hinni kell…
Vége a filmnek. A fiam ül, sugárzó arccal konstatálja ez jó film volt, még neked is tetszett anya!
Mosolyogva ismerem be igen. Tényleg tetszett.
Nézem őt, ahogy kiveszi a lemezt és átvált az egyik mesecsatornára.
Arra gondolok a tehetség és a kitartás jó páros.
Bár odafigyelnénk rájuk jobban, had éljenek az álmok.
TRAINSPOTTING
2006 november 18. | Szerző: katha
Rendezte:
Danny Boyle
Forgatókönyv:
Irvine Welsh regénye alapján: John Hodge
Szereplők:
Ewan McGregor, Ewen Bremner, Johnny-Lee Miller, Robert Carlyle, James Cosmo, Kevin McKidd, Kelly Macdonald, Peter Mullan
Vannak pillanatok, amik így vagy úgy változtatnak az életünkön. Nem nagyon, csak mozzanatokban. Ezért is pillanatok, hogy észrevétlenek maradjanak, legalább is egy darabig. Biztos, hogy találkoztál már ilyennel Te is, ugyan úgy, ahogy én.
Vannak könyvek, dallamok, festmények és filmek, amelyek hatnak az életünkre.
Talán nem is az egész alkotás, talán csak néhány részlete, néhány kiragadott pillanata hagy lenyomatot bennünk.
Ha most megkérdeznélek mi volt az, melyek azok a művek valószínűleg rövid időn belül felsorolnál néhány címet. A kedvenceket. Semmi gond nincs ezzel, ugyan ezt tenném.
Az én képzeletbeli felsorolásom gyarapodott még egy címmel. Egy film címével. Nem tudom azt mondani, hogy hál Istennek. Egyelőre nem. Mert az ok, amiért az utamba került nagyon keserű.
TRAINSPOTTING.
Látod? Semmi különleges, semmi figyelemre méltó nincs a szóban, és talán a tartamában sem.
Ebben a világban élünk, ilyen korban. Ennyire egyszerű lenne? Minden sablonokon és elvárásokon alapszik. Ha valaki kilép a megszokottból vagy Istenné emelik, vagy felakasztják.
Nagyon sok alkotás szól a szenvedésről, szenvedélyről és az álmokról. Higgy, küzdj az álmaidért, meglátod minden sikerül. Nekem is ezt üzenik a jelenetek a szavak a dallamok.
… és én is ezt mondtam mindenkinek. Mert hittem benne.
Most itt ülök. A tegnapi nap élményeire gondolok, egy üres tekintetű gyerekre, aki szinte óránként dührohamot kap, akinek hetek óta jártatom a szám… talán feleslegesen. Azt mondják, hogy a lánygyerekek ilyenek.
Az arcára gondolok. Azokra a pillanatokra, amit a film alatt láttam. Nem tudom, nem merem azt mondani, hogy arra gondolok, amit átélt. Mert nem tudom mit élt át. Úgy érzem soha sem tudom meg mit élt át valójában.
Egy idegen arccal néztem szembe tegnap.
Most le kellene írnom, miről is szól a film ugye? Így szokás egy tisztességes filmajánlóban.
Elöljáróban annyit. Nem amerikai álomfilm, nem is világsikerű sok millió dolláros alkotás.
A Trainspotting angol termék. Irvine Welsh skót író bestsellerének filmváltozata.
A történet maga egyszerű. Öt edinburghi fiatal mindennapjaiba pillanthatunk be.
Minden napok a narkó a heroin bűvöletében. Élvezet és kín. Ez a két szó ami tökéletesen jellemzi az alkotást.
Lehet, felhördülsz, jaj megint egy sirassuk szegényeket vagy vessük meg őket film.
Az igazság az, hogy szinte csak ilyeneket láttam eddig és nem is szeretem őket.
Mert nem volt realitása számomra. Nem tapasztaltam nem éltem meg a közelségét soha.
De ez már a múlt. Minden az első szállal kezdődik. Mindig így van. Kivételek nincsenek. Még akkor sem, ha a saját véred nyúl azért a bizonyos szálért.
A lejtő meg túl meredek. Megállni képtelenség.
Vagy mégis van esély…
Megdöbbentem. Megdöbbentett a természetesség, ami felém áradt. A monológ, az egyes szám első személyben elmondott szavak súlya, és az érzés amit maguk után hagytak.
Láttam öt fiatal mosolyát, a kábulatot az arcukon. Hallottam a fiatal lány hisztériáját mikor felfogja meghalt a gyereke – akinek azt sem tudja ki az apja- és figyeltem a megnyugvását, mert megkapta az adagját – hogy felejtsen- ugyan olyanná vált, mint az elszürkült csecsemő a kiságyban.
Figyeltem a pub mámorát. A dühöngő zene illúziójában tomboló testeket. A szex szerepét és szükségét. Test kellett testnek. Az érzelmek most másra maradtak.
Néztem, hogyan omlik össze egy nagy szerelemnek megélt kapcsolat, és hova vezethet a magány. Csak egy macskám maradt, egy kölyök cica. Az is a sírba visz. Szó szerint.
Láttam tagadást, láttam kísérletet a megtisztulásra. Láttam egy anya és egy apa fásultságát, és láttam erős akaratot. Mert kellett. Mert hittek, mert szerettek.
Hány ember hisz hány ember szeret? Csak úgy csendesen. Gondolkodtál már ezen, vagy azon hány ember lép át az utcán fekvő testeken?
Minden egyetlen szállal kezdődött. Minden egyetlen döntésen múlott.
Elgondolkodtató milyen sokszor kapjuk ugyan azt a válasz arra a kérdésre: Miért tetted?
Mert a társadalom kivetett, mert elhagyott a kedvesem, mert nincsenek álmaim, és még sorolhatnám. Ezek válaszok?
Nem, inkább magyarázatok.
Egy függő mit mondana? Talán azt, amit a film szereplői kimondanak: Élvezem, amit csinálok. Élvezem az érzéseket amit a szer ad.
Túl egyszerű? Túl hibátlan válasz? Válasz és nem magyarázat. Ami talán igaz, igazabb, mint bármi más.
…. mert csak a vágy az ami örök.
Eragon
2006 december 19. | Szerző: katha
Műfaj:
fantasy, kaland
Játékidő:
104 perc
Rendezte:
Stefen Fangmeier
Forgatókönyv:
Christopher Paolini regénye alapján: Mark Rosenthal, Peter Buchman, Lawrence Konner
Zene:
Patrick Doyle
Szereplők:
Ed Speleers, Jeremy Irons, Garrett Hedlund, Chris Egan, Djimon Hounsou, Robert Carlyle, Sienna Guillory, John Malkovich, Joss Stone
Azt mondják, amit egyszer az emberfia elolvas, azt nem jó megnézni, vagy éppen fordítva. Olvastam a könyvet. Talán ez volt a baj.
100 millió dollár ide, 100 millió dollár oda, az adaptáció nem sikerült tökéletesen. Sőt!
No, de inkább foglalkozzunk a pozitívumokkal!
A helyszín gyönyörű! A táj színpompás, ragyogó. Pilis és környéke tökéletes választás, annak ellenére, hogy jórészt átalakították, (vagyis letiporták) a kiemelten tájvédelmi területet.
Itt él a tinédzser korú főszereplő Eragon. Sajnos lesír róla, hogy ez a fiatal színész első szerepe. Már a plakátokon is látszik mennyire erőtlen az arckifejezése. Nem tudja visszaadni a mindenre elszánt, nagy veszteségeket szenvedett hős karakterét. De javára legyen írva, végtelenül lelkes! Talán felnő a sikerhez.
A sajtó úgy harangozta be a filmet, hogy a nagy neveket nélkülöző alkotás. Azt hiszem, hogy a Brom-ot játszó Oszkár díjas Jeremy Irosról, és a főgonoszt alakító John Malkovichról mindent lehet mondani csak azt nem, hogy névtelenek volnának a szakmában, vagy a közönség előtt.
No és a sárkány! Úgy gondolom nem csak én, de nézők 99°%- a miatta ül be a moziba. A visual effektjeiről híres rendező Stefen Fangmeier bele adott apait, anyait ez tény. Saphira a sárkánylány megtervezése és életre keltése mestermunka! A malomkőnyi szemekkel bámuló kis lény születésétől, kifejlett állattá növekedéséig minden vásznon töltött pillanata fenséges és hívogató. Jaj had lássam még egy picit őt, sóhajtják a nézők újra és újra.
A story maga egyszerű. Jól felépített és követhető. Legalább is a könyvben. A dollár hegyek ellenére a történetet erősen megcsonkolták. Ami persze nem is volna baj, mindaddig, míg létfontosságú események és párbeszédek nem esnek áldozatul. De nem ez a helyzet.
Hogy mire gondolok itt? Talán egyetért mindenki, hogy ember és sárkány kapcsolata nem mindennapi dolog. Ahhoz, hogy egy varázslény vagy bármilyen lény és ember közt jó kapcsolat, sőt tovább megyek bizalom, alakuljon ki, időre van szükség. Nem is kevésre. 6 hónapot sűrített néhány percbe és egy monumentális villanásba a rendező. A sárkány fejlődése és a telepatikus kommunikáció képességének kialakulása, és megismerésének öröme a homályba vész. Ugyan, úgy ahogy Brom tudásának nagy része is. A folyamat, ahogyan megnyílnak egymás előtt és beavatja az ifjút a kardforgatás fortélyaiba, vagy a mágia titkaiba… Mind- mind odavész, néhány fontos, sorsdöntő eseménnyel együtt.
Mit számít néhány jelenet? Mondhatnánk… De mi van akkor, ha ennek a néhány eseménynek a következményei viszik majd tovább a történetet a trilógia következő részéhez? Azt hiszem lesz majd min agyalni a nézőknek. De ez még a jövő zenéje…
Összegzésképpen mit írhatnék még? Gyakran van úgy, hogy az ember nem azt kapja, amit vár. De bizakodni lehet! Talán a második rész beváltja a reményeket.
Oldal ajánlása emailben
X