Charlie és a csokigyár
2007 szeptember 23. | Szerző: katha
(Charlie and the Chocolate Factory)
amerikai-angol családi vígjáték, 106 perc, 2005
Rendező: Tim Burton
Író: Roald Dahl
Forgatókönyvíró: John August
Operatőr: Philippe Rousselot
Jelmeztervező: Gabriella Pescucci
Zene: Danny Elfman
Látványtervező: Alex McDowell
Vágó: Chris Lebenzon
Szereplők:
Johnny Depp (Willy Wonka)
Freddie Highmore (Charlie Bucket)
Helena Bonham Carter (Mrs. Bucket)
Noah Taylor (Mr. Bucket)
Jordan Fry (Mr. Salt)
David Kelly (Joe nagyapa)
Missi Pyle (Mrs. Beauregarde)
Annasophia Robb (Violet Beauregarde)
“Azt hiszed, tudod mi fog történni, aztán valami teljesen váratlan dolog következik be, és komolyan elgondolkodtat. Tulajdonképpen a könyv lényege a belőle levonható tanulság, miközben mesés és szórakoztató a történet.” Johnny Depp
“Ez gyönyörű és egyszerű üzenet. Vannak az anyagi dolgok, és az érzelmi kérdések. Néha a legfontosabb dolgok a legkézenfekvőbbek.” Tim Burton
Talán ez a két idézet is elég lenne ajánlónak. De az is megfordult a fejemben, hogy felsorolom azt, amit eddig a filmről hallottam. Például ilyeneket, hogy:
· ez a film egy giccses, túljátszott, émelyítő alkotás, borzalmasan alakított karakterekkel. A gyerekek túl egyszerűek, túlságosan is beleolvadnak a jól megszokott sablonba, míg a csokigyáros annyira meg akarja mutatni, hogy forog az ember gyomra.
· Vagy: zseniálisan megformált karakterek, különleges ráadásul tartalmas film, ami megfelelő csomagolásban hordozza azt a bizonyos üzenetet, amitől szebb és jobb lesz a világunk.
Melyik igaz? Nem tudom. Illetve nem akarok mások helyett véleményt alkotni, csak a saját voksom tudom letenni. Mindkét vélemény igaz. Eddig tényleg csak vagy nagyon rosszat, vagy valamilyen rajongásig pozitív véleményt hallottam, és ez, be kell vallanom kíváncsivá tett. Ráadásul, nekem bejönnek Tim Burton látomásai és az, ahogy Johnny Depp alakítja a kicsit defektes és elvont karaktereket.
A film alapjául Roald Dahl története szolgált, amiről talán nem árt tudni, hogy a csábító címe ellenére, nem éppen a kedves esti mese kategóriába tartozik.
A történet talán túl egyszerű. 5 szerencsés gyerek, aki megtalálja a Wonka csokikba rejtet aranyjegyet, látogatást nyer Willy Wonka titokzatos csokigyárába. 5 család, 5 élet. És egy szinte tökéletesre sikeredett társadalomkritika. Törtetés, hatalom, zabálás, erőszak és persze a jóság. Kell ennél több? Hát persze! Egy torzult személyiségű, magányos, megszállott, zseniális és groteszk felnőtt, aki nem más, mint maga a gyár titokzatos tulajdonosa.
A kis csoport, míg bejárja a gyárat egyik ámulatból a másikba esik, hiszen van itt ehető rét, csoki vízesés, fura, éneklő apró lények, repülő, keresztbe kasul száguldozó lift, és méltó büntetés, amely természetesen (?) utoléri az összes gyereket.
A jóság, mint mindig itt is elnyeri jutalmát, ráadásul maga Wonka úr is egy kicsit emberibbé válik. Szóval minden jó, ha vége jó.
Azt hiszem, ami igazán megragadott az a karakterek kiélezése volt. Hiszen tudjuk, hogy minden gyerekben ott az ambíció, a hatalomvágy, a habzsolás és az erőszak. De erről nem szívesen beszélünk, mert egy gyerek, az mindig kedves, meg aranyos, és szinte tökéletes. A szülők meg legjobb tudásuk szerint terelgetik csemetéik. Ugye azt mondani sem kell, hogy csak szépre meg a jóra? Ebben a hitben ringatjuk magunk, és szeretnénk hinni, hogy mindez szín tiszta igazság.
Erre itt ez a film, ami felvállalja a mumus szerepét és kimondja azt, amit utálunk hallani: természetesen vannak tiszta szívű, jó gyerekek és szülök, csak kevesen. Ráadásul manapság elég unalmas jónak lenni. Éppen ezért, a gyerekek erőszakosak, hajlamosak a gonoszsága és a telhetetlenségre, ráadásul, elsősorban a szülők azok, akik biztatják őket.
Csoda-e, ha egy szintén erőszakos és különc felnőtt (aki a lelke mélyén egy magányos és makacs gyermek) büntet. Illetve hagyja, hogy mindenki elnyerje méltó jutalmát, vagy éppen büntetését? Talán vérlázító, talán elfogadhatatlan. De igaz.
Evan a minden6ó
2007 augusztus 26. | Szerző: katha
színes amerikai vígjáték
Szereplők:
Steve Carell (Evan Baxter)
Lauren Graham (Evan felesége)
Jimmy Bennett (Ryan Baxter)
Johnny Simmons (Dylan Baxter)
Morgan Freeman (Isten)
Rendezte: Tom Shadyac
forgatókönyvíró: Steve Koren, Mark O’Keefe, Robert Florsheim, Josh Stolberg, Steve Oedekerk
zeneszerző: John Debney
operatőr: Ian Baker
producer: Gary Barber, Roger Birnbaum, Michael Bostick
vágó: Scott Hill
Egy hosszú és fárasztó nap után talán az egyik legjobb kikapcsolódási lehetőség ez a film. Nem kell folyamatosan a történet menetére koncentrálni, nem tépi az idegeket, nem kell sasolni, hogy ki kivel és miért meg mikor meg hogyan… Egyszerűen csak hátra kell dőlni, és minden különösebb erőfeszítés nélkül élvezni Evan életét.
A történet maga egyszerű, a szereplők igazi egyéniségek, mégis megmaradnak csetlő- botló, kétkedő figuráknak. Tehát olyanok, mint én vagy bárki más. Nem önti el a nézőt az epe, hogy a főhős még akkor is tökéletes szépségű és jólfésült marad, ha a fél világ átgyalogolt a fején, és intellektusa az egeket veri magától értetődően éjjel fél 2-kor is, hulla fáradtan, nem repkednek és okádnak tüzet a mellékszereplők, és a szemükből sem árad planetáriumi lézer show. Ez már maga szimpatikus nem? Ugyan úgy, mint Evan Baxter (Steve Carell) a Jim Carry féle Minden6ó-ból megismert riporter.
Hősünk rövid idő alatt szép kis karriert futott be –így igazolva, az amerikai álmot- tehát riporterből képviselővé nőtte ki magát. Új környék, új, bazi nagy ház, előkelő iroda, és a lélegzetét is leső apparát várja új életének első napján. Az ember azt gondolná, hogy a siker és a változás átformálja Evant magát is. De a szimpatikus hős, hű marad önmagához, a régi egyszerű kisemberhez. A napját, ő is akár a család többi tagja, imával zárja, és mi mást kérne, mint amit kampányában hirdet- és elvileg, hisz is- egy jobb világot, illetve segítséget a megteremtéséhez.
No, itt felmerül a kérdés, tényleg meghallgatja-e imáink Isten, és igazán tudunk-e hinni imáinkban? Komolyan gondoljuk-e a kéréseinket, illetve azt, hogy kapjunk-e segítséget hozzá?
Talán Evan, a szerencsések közé tartozik, mert Isten (Morgan Freeman) meghallgatja imáját és a segítségére siet. Másnap ugyan is csomagja érkezik, egy házszentelő ajándék, ami nem más, mint egy láda tele ácsoláshoz szükséges szerszámokkal. Az ifjú képviselő nem törődik vele, ugyan úgy ahogy az apró és különös jeleken is átsiklik. Leköti újélete, már csak azért is, mert egy törvénytervezet benyújtásához kérik fel társnak.
A napok telnek, a film forog, hősünk pedig a megszokott sablonok egyikében tetszeleg, most éppen a családját elhanyagoló hősében.
De Isten nem hagyja magát egykönnyen lerázni, egyértelműen és visszavonhatatlanul jelét adja akaratának. Evan pedig mit tehet? Kezdődő idegösszeomlása közepette megérti milyen feladatot is szánt neki az Úr, és igaz erős ráhatással, de elfogadja sorsát. Nekilát hát bárkát építeni, a gazdag negyed kellős közepén. A családja és környezete pedig értetlenül szemléli a modern Noé megszületését…
Mit mondhatnék még? Az események felgyorsulnak, természetesen mindenki találgat Evan egyszerűen elmebeteg, vagy tényleg jön az özönvíz? Hősünk pedig az egyre sokasodó állatsereglettel teszi a dolgát, és táncol ha éppen úgy tartja a kedve…
Mint említettem a történt egyszerű akár egy faék. A felvonultatott szereplő gárda szimpatikus és nagyon is a karaktereknek megfelelő.
Noé 177 fajt gyűjtött a bárkára. Ehhez hűen a vásznon is megjelenik az összes –persze, csak ha hihetünk a rendezői stábnak- Természetesen az állatok nagy része digitális technikával kel életre, de az aktív szerepet kapó állatok, mint pl. a holló, a majom vagy az elefánt jól „képzettek” meglepően ügyesen mozognak a kamerák kereszttüzében és teszik a dolguk.
A képi világ a kevert technikának köszönhetően nagyon kifejező és helyenként megdöbbentően szép. Az alkotók kiaknázták a makettek és a digitális technika minden lehetőségét.
A történetet végigkíséri a humor, igaz eléggé visszafogott, úgy éreztem többet is elbírt volna a vászon.
Itt senkit nem zavart az a tény, hogy Isten fekete bőrű, és sármos, az őszülő halántékával és jól szabott fehér ruhájával. De tegyük hozzá azt is, hogy Morgan Freeman neve eleve garancia, ha egy jó filmet szeretnénk látni! Ahogy néztem őt, a szelíd mosolyával vagy éppen tánc közben rá kellett jönnöm, hogy ez a szerepet neki találták ki, és be kell, valljam, szívesen beszélgetnék egy ilyen tetőtől -talpig szimpatikus Istennel mit Ő.
Evan meséje, nem hordoz hetekre elgondolkodtató üzenetet, és titkos kódokat vagy rejtjeleket. Egyszerű tényekre világít rá, miszerint Isten még akkor is örök, ha nem hiszünk benne, (ugyan úgy, ahogy a tánc és zene!) csodák akkor is vannak, ha természetellenes a létük, és az élet és a boldogság legfontosabb mozgatórugója nem más, mint az apró rögtönzött kedvességek sora.
A Moziünnepről
2007 augusztus 16. | Szerző: katha
A Moziünnep egy olyan országos rendezvénysorozat, mikor is négy napon keresztül minden magyarországi mozi, filmforgalmazó, sok-sok sztár és persze a mozirajongók együtt ünneplik a Mozit. Idén augusztus 30. és szeptember 2. között minden hazai mozi megnyitja kapuit, és a közönség hihetetlenül kedvezményesen – maximum 360 Ft-ért – válthat jegyet bármelyik filmre. A szokásosnál is gazdagabb ilyenkor a kínálat, – mintegy 200 film -, hisz premier, sõt premier elõtti filmeket is levetítenek, és olyan alkotások is visszakerülnek a vászonra, melyeket a mozik már levettek a programjukról. |
A hagyományosan a vetítéseken túl közönségtalálkozók, “Felkonf”-ok, sztár-jegyszedõk és számos egyéb meglepetés színesítik a programot. Megérzés
2007 július 17. | Szerző: katha
(Premonition)
feliratos amerikai thriller, 110 perc, 2007
Rendező: Mennan Yapo
Forgatókönyvíró: Bill Kelly
Zeneszerző: Klaus Badelt
Operatőr: Torsten Lippstock
Szereplők:
Sandra Bullock (Linda Quinn Hanson)
Julian McMahon (Jim Hanson)
Nia Long (Annie)
Amber Valletta (Claire)
Peter Stormare (Dr. Norman Roth)
Tételezzük fel, tudod, hogy valaki meg fog halni. No nem a kezed által, hanem balesetből kifolyólag. Ráadásul az illető egy számodra kedves valaki, példának okáért a férjed, vagy a feleséged esetleg az anyád vagy a legjobb barátod. Mit tennél? Tennél egyáltalán valamit?
Csengetnek. Az ajtóban egy rendőr áll, aki szorongva közli Lindával (Sandra Bullock), hogy a férje előző nap egy autóbalesetben meghalt. Telik a nap, a nő próbálja feldolgozni a hírt, majd egy házassági fotót ölelgetve nyugovóra tér a kanapén. Másnap az ágyában ébred, a férje pedig sietve zuhanyozik. A nap szépen eltelik, a maga jól megszokott mozzanataival, míg végül Linda – megnyugodva- Jim-mel (Julian McMahon) bújik ágyba Tehát, csak egy rossz álom volt az egész… Azt hinné az ember, hogy minden rendben, hiszen ilyen rémálmok bárkivel megesnek. Vagy tévedek?
A napok telnek, a maguk megszokott kertvárosi unalmával. Egy reggel aztán Linda felébred, és minden folytatódik tovább. Igaz, nem a gondok ellenére is, boldogan élek a kedvesemmel nap, hanem a másik. A rémálom második napja, mikor a temetést és a hagyatékot kell intézni, szembesülni kell a magánnyal, és a titkokkal, amit a férj hagyott maga után. De nem csak Jim titkait kell megfejtenie a fiatal özvegynek. A napok és velük az események ugyanis kiesnek a fejéből, semmire sem emlékszik a történtekből.
Lehet- e két életet élni egyszerre? Te képes lennél, ép elmével túlélni ezt az egész paradoxont? Tudnád, hogy mi a valóság és mi az álom? Képes lennél végig csinálni, és megfejteni a titkokat? Linda megpróbálja. Mozzanatokból rakosgatja össze a két valóságot, míg az egységes egésszé nem áll össze. Az igazság pedig, nos… Szerinted, felszabadít?
A befejezés megérdemel néhány szót! A megszokott forma az, hogy a sokat szenvedő hős(nő) elnyeri jutalmát, mégpedig úgy, hogy a végkifejletben minden pozitívan alakul – így oldozva fel a nézőt. De ebben a filmben csavartak egyet azon a feloldozáson. – hiszen a mennybe vezető út is ezer féle lehet- így téve kissé fanyarrá és mozgalmasabbá a történetet.
Sandra Bullock legújabb szerepe jócskán eltér a megszokott mosolygós, kicsit ügyetlen hősnő megformálásától. A film, nyomasztó és kicsit talán –de tényleg csak egy picit- vontatott. De azt hiszem ez az a bizonyos szükséges rossz, a jóban. Van idő összerakni a részleteket, van idő spekulálni és találgatni, hogy a végén meglepődve dőlhessünk hátra.
A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó
2007 július 5. | Szerző: katha
(Fantastic Four: Rise of the Silver Surfer)
Színes, szinkronizált amerikai fantasy 2007
Főszereplők:
Sue Storm Jessica Alba,
Johnny Storm Chris Evans,
dr. Reed Richards Ioan Gruffudd,
Ben Grimm Michael Chilkis
Victor Von Doom Julian McMahon
Rendezte: Tim Story
Mi az, amit elvárnak egy szuperhőstől? Türelem, áldozathozatalt, önfeláldozást, mérhetetlen jóság, és még sorolhatnám, nem igaz? Ennyi pozitívumon túl, mit várnak az emberek még el egy igazi szuperhőstől? Természetesen a hős legyen szép, mindig üde, friss, kizárólag feszülő ruhákban járjon, hogy elképesztően formás testében lehessen gyönyörködni, adjon mindenre frappáns válaszokat, kizárólag az „átlag emberek” életének jobbá tételén munkálkodjon, a mosolya legyen vakító, és a haja korpamentes. A lényeg pedig: csak és kizárólag akkor legyen jelen az emberek életében, amikor szükség van rá. Ne fecsegjen, ne mutogassa magát, éljen úgy akár egy szerzetes, és legyen végtelenül szerény.
De mi van akkor, ha egy hős, illetve hősök fittyet hánynak a közelvárásoknak? Mi van akkor, ha titkos alteregó nélkül élik az életüket. Szeretnek, akarnak, sírnak nevetnek ugyan úgy, akár egy normális ember? Mi a helyzet akkor, ha kimerészkednek azok közé, akiket védenek és megmutatják magukat mindenkinek?
Így tett a négy szuperhős 2005-ben. Kimerészkedtek az utcára álarc és inkognitó nélkül. Nekük sikerült! Megmutatták maguk, és láss csodát, az emberek félretették az elvárásaikat, és elfogadták őket. A hősök pedig helytálltak, így bizonyítva, hogy érdemesek a bizalomra.
Az idő lassan telt, ők pedig élték dolgos hétköznapjaik, oly annyira, hogy nem lehetett hallani felőlük. De teremtőik gondoltak egyet, és a csapat 2007. július 19-én visszatér.
De kik is ők valójában, és hogyan is zajlik az életük? No és persze mi késztette őket, hogy újra harcba szálljanak?
A feltaláló, asztronauta és tudós dr. Reed Richards (Ioan Gruffudd), aki úgy nyúlik akár egy jó minőségű rágógumi, kedvese Sue Storm (Jessica Alba) aki, ha akar láthatatlanná tud válni, vagy erőteret tud vonni bármi köré házasságkötésükre készülődnek.
Johnny Storm (Chris Evans) Sue öccse, aki úgy kap lángra akár egy halom őszi levél, fürdik a sikerben, élvezi a szuperhősség minden áldását, és vonzatát.
Reed barátja Ben Grimm (Michael Chilkis), aki egy narancssárga kőhalomra emlékeztető lény végre elfogadta sorsát, és boldog gyönyörű barátnője oldalán.
Mindannyiuk DNS-e visszafordíthatatlanul átalakult egy kozmikus sugárzásnak köszönhetően. Örökre ilyenek maradnak. De már nem bánják, elfogadták a sorsuk. Ugyan úgy, ahogy az ötödik szuperhős Victor Von Doom (Julian McMahon) kinek a teste kívül belül tömör acéllá változik át. Egyetlen különbség van köztük. Viktort egyszerűen gonosz. Nem érdekli semmi más, csak a nagybetűs hatalom.
Egy szép napon egy idegen hatalom jelenik meg a színen az Ezüst Lovas személyében. (A szörfdeszkás Lovas karaktere teljes mértékig számítógépes grafikával készült.) A férfiak valószínűleg megsárgulnának az irigységtől, a nők pedig elájulnának a gyönyörűségtől a fenséges testét látván, ha ez a tetőtől talpig ezüstbe vont idegen éppen nem arra készülne, hogy porig rombolja a Földet, így készítve elő „mesterének” Galaxisfalónak a terepet. A cél mi más lenne, mint, elpusztítani a bolygót egy kis plusz energia reményében.
No, hát igen… hogy is van az a mondás? Az ellenségem ellensége a barátom? Így lesz egy csapásra a főgonosz és a négy szuperhős puszi pajtás.
Így kezdődik el a végső összecsapás, és folyik közel két egész órán át…
A MARVEL kiadó képregény sorozata, a Fantastic Four „a világ legnagyszerűbb képregénye” nevet érdemelte ki világszerte. A hősök karaktere jól kidolgozott, és emberibb, mint bármely más szuperhősé. Ebben a képregényben a hősök nem bujkálnak, kiállnak és hazugságok, álcák nélkül megmutatják maguk. Ebből kiindulva nem meglepő, hogy az első rész félelmetesen nagy sikert ért el.
De a készítők most is kitettek magukért. A film pörgő, és végig megőrzi a lendületét. Igazi családi kikapcsolódás ígérő mozi ez, melynek színpompás, változatos képi világába szó szerint beleszédül a néző!
A vándorló palota
2007 június 29. | Szerző: katha
(Hauru no ugoku shiro / Howl’s Moving Castle)
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Diana Wynne Jones regénye alapján a forgatókönyvet Hayao Miyazaki írta
Zene: Joe Hisaishi
Díjak és jelölések:
Velencei Filmfesztivál, 2004.
– Arany Osella-díj
– jelölés: Arany Oroszlán (Hayao Miyazaki)
Katalán Nemzetközi Filmfesztivál, Sitges, 2004.
– Közönségdíj (Hayao Miyazaki)
– jelölés: a legjobb film díja (Hayao Miyazaki)
Vannak napok, amik nem úgy sikerülnek, ahogy azt az ember szeretné. Ilyenkor többre, jobbra vágyódunk, vagy legalább egy kis pluszra, ami erőt ad, hogy túléljük azt a bizonyos napot. Kell valami, amihez menekülhetünk, amibe kapaszkodhatunk. Mindenkinek megvan ehhez a maga titkos kis fegyvere, amit elővesz, segítségül hív. Képtelenség lenne felsorolni az összest, hiszen a repertoár kimeríthetetlen. A leggyakoribb 10 közt, azt hiszem ilyesmik szerepelnének, mint a zene, a tánc, egy könyv, vagy egy mantra, és nem ritkán egy film. Mindenkinek van legalább egy olyan filme amit legalább kétszer látott nem igaz?
Az én túlélésem egyik záloga A vándorló palota. Hogy miért? Pontosan nem tudom megmondani. Hiszen, nincsenek benne fajsúlyos „Yoda-dumák”, vagy az élet igazi értelmét magyarázó profetikus vallomások, sőt, a túlélés útmutatóját sem ismertetik benne. Egyszerűen elvarázsol az a világ. Valahogy a részévé olvaszt. Nem engedi, hogy nézzem, kinyúl és megérint, hogy magához ölelhessen. Elhiszem, hogy létezik, elhiszem, hogy a szeretet, a szerelem, az igazi önmagunk vállalása feloldoz… és lehet, hogy csak egy pillanatra, de a tudat, hogy így is lehet, boldoggá tesz, és megmosolyogtat.
A vándorló palota Hayao Miyazaki Oscar díjas rendező 9-dik egész estét betöltő anime-je, mely Diana Wynne Jones Howl’s Moving Castle című regénye alapján készült. Természetesen magán hordozza az anime minden jellegzetes elemét, főként a háborúellenességet, és a háborútól való rettegés érzését. Nem csoda Hirosima után. A félelem ugyan olyan mélyen éget az emberekbe, mint a falakba a halottak árnyéka…
De nem ez a fő mondandója a történetnek. Hősünk Sophie a 15 éves kalapkészítő lányka, aki egy kicsit életunt, egy kicsit munkamániás, és nem érti minek is kell valakinek a szórakozás és a lazítás Egy szép napon a lány nővéréhez indul látogatóba. Útközben, a sikátorban katonák kezdik molesztálni őt. Ekkor lép színre a nagynevű Howl varázsló, aki megmenti a rémült gyermeket. Ez eddig olyan szép és hihető ugye? De színre lép a Puszták boszorkánya, akinek egyetlen vágya, hogy megszerezze a jóképű Howl varázsló szívét. Bosszúból, vagy talán féltékenységből megátkozza Sophie-t. Legyen olyan mit belül…
Sophie másnap reggel 90 éves anyókaként ébred, és félelmében, no meg persze bánatában a pusztába menekül. Itt találkozik Répafejjel, a varázslatos madárijesztővel, aki a segítségére siet. Elvezeti az anyókát Howl palotájába. Az igazság az, hogy ez a palota egyáltalán nem hasonlít a megszokott épületekhez, hiszen két, eléggé ingatag lábon járkál, és a küllemét tekintve inkább nevezhető egy mozgó ócskavas temetőnek, mint patinás épületnek De Sophie anyónak ez megfelel. A palota olyan belül is, mint kívül. Csoda-e, hogy a dolgos lány takarítónőnek áll?
Sophie természetesen megismerkedik lakóikkal is. Calcifer -rel a tűzdémonnal, aki félelmetes erejével mozgatja a palotát, Markl –lal a kisinassal, és Howl-lal a szépséges varázslóval.
Az egoista varázsló és a vénasszony testbe zárt Sophie egymásba szeretnek. És ez a szerelem olyan erősnek bizonyul, hogy legyőzik az összes rájuk leső veszélyt, sikeresen megvívnak minden csatát. Kell-e ennél több? Vágyhat-e többre két szerelmes szív?
Azt írtam, hogy ez a mese segít hinni. Hogy hogyan? Hogy mi a titok nyitja? Talán az, hogy a szereplők változása, hitük, gondolatviláguk alakulása és kiteljesedése lépésről lépésre történik. Ez biztonságot és elsősorban realitást ad nekem, mint nézőnek. A képi elemek ezt hivatottak bemutatni. Mindenki változik, egyre újabb és újabb oldaluk és arcuk mutatkozik meg. (Sophie csak akkor nyeri vissza fiatalságát, mikor öntudatlanul, de önmagát adja)
Napjainkban a 3D-s animáció a „menő” a sikk. Ilyen mesék folynak még a vízcsapból is. A kritikusok, a szakértők mind, mind azt szajkózzák, hogy a 2D-s animációk ideje lejárt, mert nincs bennük fantázia vagy lehetőség. Erre itt van Hayao Miyazaki rendező 2D-s alkotása. Az egész mű egy nagy fricska a 3D-s animációk világának. Hiszen a képek, a színek és a szereplők megformálása felejthetetlen élményt nyújt a nézőknek. Időtlenné és talán örökérvényűvé téve az alkotást.
A legfontosabb pedig: minden megmarad emberinek…
Mazsolázó
2007 június 23. | Szerző: katha
Szervusztok!
Kicsit átalakítottam az oldalfalat. Az archívum megszűnt, helyette MAZSOLÁZÓT nyitottam. Itt már nem kell kutatni, mint az archívumban, elég, ha a film címére kattint az érdeklődő. Itt fog szerepelni ezen túl minden egyes ajánlott film címe.
Remélem, ez kedvet csinál az olvasáshoz!
Jó szórakozást Mindenkinek!
Üdvözlettel
katha
HARMADIK SHREK (2007)
2007 június 22. | Szerző: katha
(Shrek the Third)
Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc
Szereplők:
Rendező: Chris Miller, Raman Hui
Egy film, melynek nagyobb a füstje, mint a lángja…
Be kell, valljam, csalódott vagyok. Az elsőző két rész után nagyon vártam a folytatást. Azt hittem, hogy egy fergeteges, szórakoztató filmet fogok látni, Shrek, Fiona, Szamár meg a többiek, ahogy mondani szokták, hozzák a formájuk, a tőlük megszokott, kissé morbid és fanyar humorukkal újra belopják maguk a szívembe.
Tévedtem, méghozzá nagyot! Sorra olvasom az előzeteseket, a kritikákat, és a véleményeket a filmről, melyek egytől egyik pozitívak, és a végletekig dicsérik a várva várt filmet. Éppen ezért, lehet, hogy meg fognak kövezni, a nem éppen pozitív véleményért. Lehet, hogy csak nekem nem tetszett ez a rész?
A történet kifejezetten lapos, és kicsit hatásvadász, a párbeszédek laposak, és túl sok igazi poén maradt kihasználatlan. A 3-dik rész meg sem közelíti az előző kettő színvonalát.
Tény, hogy a grafika, a látvány lélegzetelállítóan szép, a minőség e téren megszokott.
Shrek boldogan él párjával. A kezdeti ellentétek elsimultak, így apóssal és anyóssal nagyon jó a viszonya végre. A Papa betegeskedik, (tíz perces nagymonológban haldokolva) ezért Shrek helyettesíti őt a trónon. Mivel nem fűlik a foga az uralkodáshoz, elmegy megkeresni Arthur Pendragont, a család elfeledett sarját, aki a következő király lehet.
Shrek vállát nem csak a küldetés terhe nyomja, hiszen Fiona elárulja neki, hogy gyereket vár. Hősünket rémálmok gyötrik, és teljesen bepánikol az apaság gondolatától.
Természetesen megtalálja a fiút, akiről kiderül, hogy egy nagy lúzer. (Fogalmam sincs, hogy mit keres Arthur Meseországban, ráadásul az Egyetemen. Ahol mindenki szerepjátékot játszik, és a csajok buknak az idegenekre meg a szörnyekre.) Elindulnak hazafelé, de hajótörést szenvednek, míg végül Merlin siet a segítségükre.(Minden idők legnagyobb varázslója, kissé idegbeteg, egy térdig érő tunikában szaladgál, amiből, ha felemeli a kezeit, kilátszik az alsó fertálya.)
Mindeközben Szőke herceg bosszút forral, maga mellé állítja Meseország összes gonoszát, és elfoglalják Túl Az Óperenciánt. Fióna és a jókislányok fogságba kerülnek. (Hófehérke tetkót visel, Hamupipő elég butácska, Csipkerózsika örökké álmos, Fióna mamája pedig egy amazon, a fejével töri a vár kőfalait)
A végkifejlet, azt hiszem kitalálható. Shrek és barátai meg a csajok megmenekülnek, mindenki megment mindenkit. A gonoszok Arthur lelkesítő beszéde után átállnak a jó oldalra, mindenki szeret mindenkit, Szőke pedig hoppon marad.
Természetesen megszületnek a Shrek bébik, így minden jó, ha a vége jó alapon boldogan élnek, míg csak akarnak.
No, hát ennyi lenne a történet. A megismert, új szereplők nem lopták be maguk a szívembe.
A bébikre, – gondolok itt Szamár kölykeire, és természetesen a kis ogrekra, nagyon sokat kellett várni, és alig szerepeltek pár percet. Kár. Sokan értük ültek be a mozikba.
Végezetül mit mondhatnék még? Tényleg bízom abban, hogy a következő rész jobb lesz.
Pókember III.
2007 június 19. | Szerző: katha
(Spiderman 3)
szinkronizált amerikai akciófilm, 156 perc, 2007
Rendező: Sam Raimi
Forgatókönyvíró: Steve Ditko, Stan Lee, Alvin Sargent
Zeneszerző: Christopher Young
Operatőr: Bill Pope
Producer: Avi Arad, Laura Ziskin
Vágó: Bob Murawski
Tobey Maguire (Peter Parker/Pókember)
Kirsten Dunst (Mary Jane Watson)
James Franco (Harry Osborn)
Thomas Haden Church (Flint Marko/Homokember)
Topher Grace (Eddie Brock/Venom)
J.K. Simmons (J. Jonah Jameson)
Rosemary Harris (May Parker)
Bryce Dallas Howard (Gwen Stacy)
Theresa Russell (Mrs. Marko)
Úgy érzem, nem kell bemutatni senkinek a barátságos és közkedvelt Pókembert. Ha valaki meglátja a hálószövögető kék piros jelmezét, azonnal tudja kiről, és miről is van szó.
Éppen ezért –talán- ő az a szuperhős, akitől elvárható, hogy az újabb és újabb kalandjaiban egyre másra túlszárnyalja magát, vagy legalább is tartsa a jól megszokott, és elég magas színvonalat.
Sam Raimi a rendező, aki vászonra álmodta a képregényhőst nagyon ügyesen taktikázott. Az első részben megismert kölyök, Peter Parker (Tobey Maguire) a szemünk láttára válik esetlen fiatalból egy ország szuperhősévé. A karakter fejlődik, lépésről lépésre bontakozik ki, így a második részben már kiforrott, és öntudatos. Parker izzíg -vérig Pókemberré vált. Elfogadta a sorsát, vagyis felnőtt a feladatához.
Azt mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni. A rendező és a stáb nem így gondolta. Volt felesleges 300 millió dollárjuk, és ezt el akarták költeni. Azt hinnénk, hogy ennyi pénzből hatalmas és látványos alkotást lehet összehozni, olyat, amitől levegő után kapkod az ember. Hát igen… levegő után tényleg kapkodhat a néző…
Pókember Manhattan hőse, már a csapból is Ő folyik. Mindenhol ott van, segít, ahol csak tud. Mindenkit megment, mindenkit elkap. Az emberek ünneplik, ő pedig élvezi az életet. A Parker fiú pedig, szépen kikerekedett arccal éldegél a csöppnyi lepukkant lakásában, és azt tervezgeti, hogy végre megkéri élete nagy szerelmének a kezét.
Eddig jól hangzik ugye? Jól alakul minden! De az élet, -mint mindig- közbeszól. Mary Jane-t (Kirsten Dunst) kidobják színésznői állásából. Könnyes szemmel hallgatja Parker jó tanácsait (életemben nem hallottam ennyi közhelyt egy filmben), és rá döbben, hogy a fiú enyhén szólva el van ájulva magától. Ráadásul a sikeriben fürdőző Pókember új barátnő után néz, a rendőrfőnök lányának személyében.
Ha ez nem lenne elég, Zöldmanó újra Öntudatra ébred és barátja életére tör. Ráadásul két új ellenség is színre lép. Az egyik Homokember (Thomas Haden Church ) aki mellesleg, Peter nagybátyának a gyilkosa. A másik pedig egy Venom nevű szinbionta, aki „rászövi” magát Pókember ruhájára, extra képességekkel ruházva fel viselőjét.
Szóval teljes a káosz! Parker/Pókember kifordul önmagából. Agresszív és megalomán. A rendező hosszú- hosszú betéteket szentelt Parker őrületének. Be kell valljam, elég kiábrándító, ahogy egy elfuserált macsóként, az utcán bájolog, táncol és csajozik, vagy pitét süttet a szomszéd lánykával. Pókember karakterének a földbe döngölése akkor éri el a csúcspontot, mikor Mary Jane-n előtt lejt táncot az új barátnővel.
A történet elég vontatott. Telis tele nagy monológokkal és sablon szövegekkel. A vége felé gyorsulnak fel az események. Venom új gazdatestet talál a lecsúszott fotós Eddie Brock (Topher Grace) személyében, mivel Parker szinte az utolsó percben ráébred milyen idiótán is viselkedett eddig. Természetesen, az észhez tért Pókember megküzd a két ellenségével.
Aki ismeri a képregényt, azt tudja, hogy Brock átalakulása és teljes őrülete –melynek célpontja természetesen Pókember- elég hosszú folyamat, ugyan úgy, mint Homokember ébredése és „munkássága”. A filmben erre percek jutnak. Így kissé szétcsúszott és darabos az egész. Mindkét negatív hős megérdemelt volna egy -egy külön történetet.
Azt viszont el kell ismernem, hogy a Homokember mozgását, és átalakulásának fázisait döbbenetesen jól dolgozta ki Raimi és csapata. Lélegzetelállító képekben lehet része a nézőnek!
Végezetül egy sorozat ajánlása után azt kellene írnom, hogy várom a folytatást. Nos, ha az is ilyen színvonalú lesz, akkor nem is várom annyira az új részt.
A halott menyasszony
2007 november 5. | Szerző: katha
(Corpse Bride)
feliratos angol animációs film, 78 perc, 2005
Forgatókönyvíró: Caroline Thompson, Pamela Pettler
Operatőr: Pete Kozachik
Zene: Danny Elfman
Producer: Tim Burton, Allison Abbate
Vágó: Jonathan Lucas
Johnny Depp (Victor Van Dort hangja)
Helena Bonham Carter (a halott menyasszony hangja)
Emily Watson (Victoria hangja)
Albert Finney (Finnis hangja)
Joanna Lumley (Maudeline hangja)
Richard E. Grant (Barkis Bittern hangja)
Christopher Lee (Pastor Galswell hangja)
Velencei Filmfesztivál, 2005.
– a Jövő Filmfesztivál Digitális Díja (Mike Johnson és Tim Burton)
Oscar-díj, 2006.
jelölés: legjobb animációs film
Nehéz megmondani miért. Hiszen nem kultuszfilm, és azt sem lehet mondani, hogy egyedülálló a maga nemében. Ezt a címet már, a rendező Tim Burton The Nightmare Before Christams (Karácsonyi lidércnyomás) című, korábbi alkotása régen elorozta. (Azt hiszem jogosan.) Mégis…
Az eddig szokványos történet az erdőben folytatódik, ahol az ifjú a szertartás gyakorlása közben egy faágra húzza a jegyűrűjét. És ezzel kezdetét veszi az életre szóló kaland. Ugyan is az a bizonyos faág, egy halott lány gyűrűs ujja. No és ki ne ismerné ezt a mondatot: amíg a halál el nem választ…
A történetet nem mesélem tovább. Annyit elárulok azért, hogy lesz itt kísértetjárás, félelem, vágy, szerelem, aggodalom – sok-sok könnyel, és persze nevetés.
Tim Burton olyan technikához nyúlt, mely a csilli -villi, gyakran gusztustalanul tökéletes Disney valóságba nem fér bele. A 3D-s technika uralja a piacot, minden sarkon profi számítógépes animátor terem. A halott menyasszony pedig egy olyan film, amelyet nem kamerákkal, hanem nagyfelbontású digitális fényképezőgépekkel (Canon EOS-1D) forgattak, több mint 55 hétig, úgynevezett stopp-trükk technikával . Tim Burton kitett magáért, a film ugyan is tisztelgés a technika egyik legnagyobb mestere Ray Harryhausen előtt.
Valamilyen frappáns befejezést kellene ide kanyarítanom. De, azt hiszem ez most elmarad. A film megállja a helyét nagy szavak nélkül is. Egyszerűen hátra kell dőlni és élvezni minden pillanatot.
Oldal ajánlása emailben
X