Ördögűzés Emily Rose üdvéért

(The Exorcism of Emily Rose)

színes amerikai dráma, horror, 119 perc, 2005



rendező: Scott Derrickson

forgatókönyvíró: Paul Harris Boardman, Scott Derrickson

zeneszerző: Christopher Young

operatőr: Tom Stern



szereplők:

Jennifer Carpenter (Emily Rose)

Tom Wilkinson (Moore atya)

Laura Linney (Erin Bruner)

Campbell Scott (Ethan Thomas)

Colm Feore (Karl Gunderson)

Shohreh Aghdashloo (Dr. Adani)



 



“Az exorcizmus (ördögűzés) egy ősi, sajátos imádság, amit az egyház a gonosz hatalma ellen használ.” A Katolikus Egyház Katekizmusa” (1673.) kifejti, hogy az “ördögűzés a gonoszlelkek kiűzését célozza, vagy a megszállottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, ami ő az Egyházra bízott”.



 



            Nehéz egy olyan filmről írni, ami ennyire megérintett és megdöbbentett. Ilyenkor általában csak hümmögök, és képtelen vagyok épkézláb mondatokat kipréselni magamból. „Csak” belül érzem, hogy feszítenek az érzések. Most sincs másképp.



            A film nem mai darab. 2005-ben került a hazai mozikba, mára pedig szinte nincs olyan otthon, ahol nem szerepel a dvd gyűjteményben. Nem csodálom. Véleményem szerint ez egy örök darab. Nem klasszikus, de van mondanivalója. Olyan kapsz egy pofont, hogy legyen min gondolkodnod egy darabig, típusú alkotás.



            A tartalom a megszokott ördögűzős filmekre jellemző. A 19 éves Emily Rose ( Jennifer Carpenter) éli a fiatalok megszokott életét. A városba kerül főiskolára, ahol egy éjjel a kollégiumi szobájában megszállja maga az ördög. A lány fizikai fájdalma és a félelem egyértelművé teszi számára, hogy megszállta őt az ördög. Itt nem elhanyagolható tény, hogy a lány hithű katolikus. Éppen ezért nem meglepő, hogy segítséget Moore atyától ( Tom Wilkinson) a családja lelkészétől kér. Közben Emily kórházba kerül, ahol az orvosok epilepsziát és mentális zavarokat állapítanak meg, és ezek szerint kezelik, így legfőképp teli tömik gyógyszerekkel. De semmi sem bizonyul hatásosnak. Az egyház nem mindennapi tettként, elismeri a megszállottság tényét, és engedélyezi az ördögűzést.



            Eddig a sablon. Hogy miért újszerű a film? Mert, a rendező Scott Derrickson, aki mellesleg a horrorfilmek mestere, a visszatekintés, a visszaemlékezés technikáját választotta. Tehát a film, a végén kezdődik, kinyúl ezerfelé, hogy visszatérhessen a kezdetekhez. Így a tárgyalás során a szereplők emlékeiből rakhatjuk össze a történetet. Mert ugye a XX. században nem hallhat meg senki, és nem követhet el senki semmit, bűntelenül. Így mivel a megszálló Berzebúbot nem tudták, az exorcizmust (ördögűzést) végző papot állították bíróság elé gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával.



            Miért más vagy több ez az alkotás? A forradalmiság lényege, azon túl, hogy a dráma a szemünk láttára zajlik, az, hogy nem lehet azonnal és egyértelmű következtetéseket levonni. Hiszen a szereplők véleménye és hozzáállása percről percre változik és alakul. A befejezés pedig nem ad feloldozást. Úgy sétálunk ki a moziból, hogy attól a bizonyos pofontól sokáig ég még az arcunk.



            A vizuális effektusok, a látvány a smink megtervezése körültekintő munka eredménye. Óvatosan lépked a valóság és a misztikum határán, szerencsére megtartva a két világ közti egyensúlyt. Technikai újdonság a filmben, hogy úgynevezett követéses sminket (3D-s technika) használnak a megszokott protézises helyett.    



            A filmet úgy hirdették, hogy megtörtént események alapján nyugszik. De nem derül ki, hogy mik ezek az események.



            A rendező és stábja nem hazudott. 1976-ban egy német egyetemista lány, Anna Leise epileptikus neurózisban szenvedett. De sem az orvosok, sem az egyház nem tudott semmiféle hatásos gyógymódot kieszelni. Ami tény, és igencsak figyelemre méltó az a hangfelvétel, amin a lány természetellenesen mélyen és hangosan ordibál ismeretlen nyelven. A szakértői vizsgálatok szerint halott nyelveken szól. Sokak szerint ez csak az epilepszia ”mellékterméke” De ne felejtkezzünk meg arról, hogy a roham alatt a beteg jóformán levegőt venni sem tud, nem hogy összefüggően és értelmesen beszélni.





            Ezek lennének hát a tények. Ez lenne Emily Rose története. Hogy igaz-e? Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy érdemes végig gondolni az üzenete lényegét.



 



 



 



Tovább a blogra »