A FAUN LABIRINTUSA – Pan’s Labyrinth

2007 február 21. | Szerző: katha |

(El Laberinto del Fauno)

Színes, mexikói fantasy, 112 perc
Rendező: Guillermo del Torro

Díjak és jelölések (többek közt a következők):
BAFTA-díj (2007)
Cannes (2006) – Arany Pálma jelölés:
Golden Globe díj (2007)

Oscar-díj (2007

 

            Nehéz bármit is leírnom. Mert úgy érzem bármennyire is, igyekszem, nem tudom vissza adni mindazt, amit érzek, vagy gondolok a látottakkal kapcsolatban.

Oféliára gondolok, miközben a betétdalt hallgatom. Ami egy szöveg nélküli, egyszerű kis dallam. Ezt az altatódalt dúdolta a házvezető nő az anyáért aggódó, rémült és magányos gyermeknek, és ez a zene szólt, a kislány halálakor is.

Milyen egyszerű kis dal ez! Mégsem hétköznapi, vagy nincstelen. Testet ölt általa az élet, és az álom. Azt hiszem, ez a tiszta egyszerűség, ami a zenét és a filmet egyaránt jellemzi, a titok nyitja. Ez teszi az alkotást naggyá.

Igen naggyá. Hiszen egy olyan műre, amelyet közel 25 féle díjjal jutalmaztak eddig, és jelenleg is 6 Oscar várományosa, mondhatjuk, azt hogy nagy. Megérdemli.

            A történet egy misztikus mese. A mexikói rendező Guillermo del Torro, egy kislány világát állította szembe a valósággal. Ami kegyetlen. Hiszen 1944 a kegyetlenség és a borzalom időszaka. A spanyol polgárháborúnak lassan vége, ellenállók és Franco tábornok hívei azért akadnak még bőven. Az egyik ilyen megszállott katonához érkezik meg várandós felesége, és annak kislánya. A történet mindvégig nyomon követhető, az események, az ok okozati összefüggések könnyen kitalálhatók, és előre láthatók. A kamera egyetlen egyszer sem fordul el diszkréten, így a jeleneteket gyakran a naturalizmus és a brutalitás jellemzi. Miért is lenne más? Miért is színezné ki a rendező a valóságot?

A gyermek világa egészen más. Az igazi apja, halott, az anyja pedig a Kapitány felesége lett. A városi élet után a falu hangjai és hétköznapjai idegenek, és rémisztőek számára. Csoda hát, ha a könyvek, és mesék biztonságába menekül?

            Ofélia, anyja hasára hajtott fejjel meséli történeteit, egyetlen hallgatóságának, a még meg nem születet kisöccsének. Csodálatos lények és különleges helyek kelnek életre képzelete és szavai által. Lények, akik egyszer csak átlépik a képzelet határát, és ott állnak a ház mögötti kertben. Figyelmet követelve, feladatokat osztogatva és reményt adva egy magányos kislánynak. Milyen szépen is hangzik ez ugye? De az, amibe a gyermeket belekényszerítik egyáltalán nem ártatlanságra, és tisztaságra utal, hanem erőszakra és akaratra, no meg önző érdekre. 

 A filmben, a fantázia világága és a valóság tökéletes egységben jelenik meg. A tündérek repkedése, a Faun beszélgetései a gyermekkel, a próbák félelmetes szülöttei semmivel sem valótlanabbak, mint a falusiak nyomora, az ellenállók félelme és elszántsága, az anya lassú haldoklása, vagy a Kapitány kegyetlen hidegsége. A beállítások, a jelenetek, maszkok, a smink, sőt a lények hangja is elhiteti a nézővel a lehetetlent. Léteznek, és várnak ránk. Talán az idők végezetéig is.

           Csak az a baj, hogy mi felnőttek, elfelejtettük milyen is volt gyereknek lenni, a paplan alatt zseblámpával titkon olvasni, és álmodni újra és újra. Mert akkor még tudtuk, meg tudtuk érteni azt, amit most a Faun önző érdekének tartunk. Ha a gyermek elfeledi a mesék világát, ők megszűnnek létezni. Hiszen, minek is létezzen egy olyan világ, ahova senki sem vágyik, amiben senki sem hisz már?

A Faun labirintusa március 8-án kerül bemutatásra a hazai mozikban. Bízom benne, hogy szinkron nélkül, spanyol nyelven lesz látható. Hiszen ez az a film, ahol az eredeti nyelv finomsága segít észrevétlenné tenni a két világ közötti szakadékot