BIN- JIP Lopakodó lelkek

2007 január 12. | Szerző: katha |

BIN- JIP
Lopakodó lelkek
(3 IRON)

színes feliratos dél-koreai-japán romantikus dráma, 88 perc, 2004
Díjak és jelölések:
San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál (2005) – FIPRESCI Az év filmje: Kim Ki-duk
Velencei Filmfesztivál (2004) – FIPRESCI-díj: Kim Ki-duk
Velencei Filmfesztivál (2004) – Rendezői díj: Kim Ki-duk
David di Donatello Díj (2005) – Legjobb idegennyelvű film jelölés: Kim Ki-duk
Velencei Filmfesztivál (2004) – Arany Oroszlán jelölés: Kim Ki-duk

rendező: Kim Ki-duk
forgatókönyvíró: Kim Ki-duk
zene: Slvian
látványtervező: Chungsol Art
vágó: Kim Ki-duk

szereplő(k):
Hyun-kyoon Lee (Tae-suk)
Seung-yeon Lee (Sun-hwa)

 

Íme ez lenne hát a magány.

             Nehéz szavakba önteni azt, amit érzek. Felkavart a film, sokkal jobban, mint vártam. Azt hiszem ez a jó alkotás egyik és talán legfontosabb kritériuma. Hatni, hatást gyakorolni a nézőre. Megérinteni, és belé hatolni. Beleívódni a gondolatokba és érzésekbe. Kim Ki-duk munkája iskolapélda ezen elvárásokra.

Be kell vallanom nem túl sok ázsiai filmet, láttam. Illetve ilyen jellegűt nem. Az eddigiek szentimentális világa, a már, már idegesítő kötelességtudattól és gyakran szolgalelkűségtől szenvedő szereplői egy ideig megnevetettek, de ma már idegesítenek. Mert eltűnt belőlük, illetve talán soha sem volt bennük a hétköznapok valósága.

Erre itt ez a film, ami mindennek nevezhető csak hétköznapinak nem. Sokáig nem is tudtam, hogy fogalmazzam meg a reakcióim a véleményem. Gyönyörű! Ez az egy szó keringett bennem és sok, sok sóhaj.

Tehát így festett volna az eredeti ajánlóm: Gyönyörű! (sóhaj, sóhaj, sóhaj). Talán ennyi is elég lenne, hiszen elmondtam mindent.

Gondolom, felmerül a kérdés miért? A válasz pedig, a részletekben, rejlik. Hiszen a történet maga elég egyszerű és egysíkú.

Adott egy fiú. Szándékosan nem írtam férfit. Mivel a főszereplő arca egy mangára emlékeztet. (A manga kedvelt rajzolási forma. A figurák arca elnagyolt, csak a szem jellegzetesen hatalmas, fényes, de gyakran kifejezéstelen és kortalan.)

Tehát egy fiú. Hány éves lehet? Gyerek vagy felnőtt? Ha hajléktalan, mért egy szuper kategóriás motorral, divatos bőrszerkóban furikázik, ráadásul honnan van a legújabb technikával bíró fényképezőgépe? Néma vagy egyszerűen nem akar beszélni? Itt jegyezném meg, hogy szerintem ez a diplomás, művelt fiatalember egyszerűen feleslegesnek tartja a beszédet.

            Aztán adott egy lány. Fiatal nő. Házas és boldogtalan. Az arca már több életet és kifejezést hordoz. Hiszen ő a kapocs a valósághoz, vagyis hozzánk. Férjét elhagyva, a fiúval tart.

            Úgy mozognak együtt, mintha öröktől fogva így éltek volna. A másságukban és a kultúrájuk közös gyökereiben van az erejük. Azt hiszem, erre mondják azt, az ideális páros.

Ki tanít kit? Ki él és ki az, aki csak vegetál? Ez a valóság? Élő-e valóban mindkét szereplőnk?

            A rendező nem könnyíti meg a helyzetünk. A válaszok bennünk keringve sodornak a bizonytalanság felé. A filmen zajlik az élet. Testet ölt a kicsinyesség, a féltékenység, az erőszak. Ilyenek lennénk? Valóban ilyenek lennénk? A némaságra ítélt szereplők teszik a dolguk, miközben fellebbentik a fátylat a keleti kultúráról. De természetesen csak egy pillanatra. Hiszen ez a világ milliónyi pillanatból áll csupán.

            Meg kell említenem azt is, hogy nem zavart a főszereplők némasága. Az elhangzó párbeszédek, az események és a mesteri képek pótolták ezt a hiányosságot. No és persze a zene! Mit írhatnék rá? Csak azt, amit eddig is mondtam: egyszerűen gyönyörű, ez a film így volt tökéletes.