A titkos ablak (Secret window)

2006 november 23. | Szerző: katha |

 

amerikai, színes, feliratos
rendezte: David Koepp
szereplők: Johnny Depp, John Turturro, Maria Bello, Timothy Hutton
InterCom

 

„Tudja mi a legfontosabb? A befejezés. A jó befejezés. Más nem is számít”

 

Sok, közhelyet hallottam már életemben. Az egyik az volt, hogy a művészek mind bogarasak. Különc módon öltözködnek, fura szokásaik vannak és kiszámíthatatlanok. De ártatlanok is egyben. El vannak a maguk, alkotta világágban, és alkotnak. Vagy legalább is próbálkoznak vele.

Tehát a lényeg mindebből az lenne, hogy ártatlanok. Maximum önmagukra veszélyesek, de ránk, kívülállókra nem.

 

De mi van akkor, ha az a belső világ terjeszkedni kezd? No nem látványosan, csak úgy csendesen a maga különc módján? Mi történik, ha a hétköznapok eseményei összeolvasztják a két világot?

Sőt! Tovább megyek. Mi van akkor, ha önmagunkban játszódnak le ezek a folyamatok? Gondoltál már arra, hogyan élnéd meg az őrületet?

 

Jó gondolatra lehet építkezni. Ennek példája korunk egyik legsikeresebb horror szerzője Stephen King munkássága.  A titkos ablak, titkos kert című  regényében mesterien ábrázolta a belső átalakulást, az őrület és a hétköznapok keveredését.

Erre lett volna hivatott a film is.

 

„Egyes ablakokat sohasem kellene kinyitni.”

 

Talán a rendező (David Koepp) jobban tette volna ha megfontolja ezt a gondolatot.

A forgatókönyv hiába követi szinte szóról szóra a kisregényt, hiába a nagyon jó színészi képességekkel megáldott főszereplő (Johnny Deep), és hiába a kitűnő zene, tegnap este elmaradt a várt borzongás. A huh ez igen, látnom kell még néhányszor érzése.

 

Egy kisváros szinte idilli és tegyük hozzá unalmas hétköznapjai az egyik világ. A mi világunk. A sikeres íróé a másik. Az íróé aki éppen alkotói válságát éli, akit megcsalnak, kisemmiznek és megfenyegetnek, és aki a napjai nagy részét a kanapéján fekve tölti.

Itt a két világ. Két látszatra hasonló de külön világ. Mikor már éppen készültem leállítani a filmet, megjelent egy férfi aki arra volt hivatott hogy felpörgesse az eseményeket.

Ő lenne hát a világok közötti kapocs. Az összeolvadás és a kiteljesedés lassú folyamat.

Az utalások, a mozzanatok egyértelműek, direktek. Könnyen következtethető a végkifejlet.

 

Lehet, hogy ilyen az őrület valósága? Lehet hogy a nagy dráma, a katarzis csak látszat? Aki átéli, akiben lejátszódik annak biztosan nem.

Ezt hiányoltam a filmben. Mindvégig kívülálló maradtam. A film nem engedte, hogy a része legyek az eseményeknek.

Úgy érzem, hogy a rendező forgatókönyvíró és a szereplők is kívülállók maradtak.

Talán, mert nem mertek elmerülni az őrület világában.